Az Esterházy képtárból való nagyméretű, 172x194,5 cm-es 542 leltári számú vászonkép restaurálása különleges meglepetésekkel szolgált, helyreállításának folyamata sem volt hétköznapi feladat.

Már az első vizsgálatok igen romos állapotra utaltak. Láthatóan számtalanszor javítgatták az erősen sérült festékréteget, melynek az eredménye a XIX. sz. restaurátori gyakorlatának megfelelően átfestés lett. A festményt ezek után még többször javítgatták, de kiállításra többé nem került. Legutóbb, 1980-as évek közepén a Szépművészeti Múzeum megbízásából B. Forgó Margit végzett feltárásokat rajta. Erősen roncsolt, töredékesen fennmaradt festékrétegek kerültek napvilágra, melynek helyreállíthatóságát akkor megkérdőjelezték. A munka félbemaradt. A Régi Képtár megbízásából 2000-ben újabb alapos vizsgálat történt, melynek során megállapítottuk, hogy a kép nagyobb része szinte tökéletes megtartású, kvalitása kiemelkedő. A jobb alsó része, azaz a festmény  kb. 1/4-e szinte megsemmisült. Ennek ismeretében valóban felmerülhet a töredék helyreállíthatóságának kérdése.
Alaposabban mérlegelve a helyzetet arra a következtetésre jutottunk, hogy a helyreállítás tekintetében nem a sérült, hanem a  fennmaradt ép állapotból kell kiindulnunk. A festmény kimagasló művészi értékei döntően befolyásolták álláspontunkat, vagyis egy teljes értékű formai és színbeli helyreállítás megvalósítása mellett voksoltunk. Modellkísérletek eredményeire támaszkodva zöld utat kaptunk. A mű ma már a Szépművészeti Múzeum Barokk csarnokában az állandó kiállítás meghatározó darabja.

De mi is lehetett a kép előélete? Köztudott, hogy a Napoleoni háború idején az Esterházy képtár menekítésekor számtalan festmény, köztük képünk is súlyosan károsodott. A szétázott kép vászonhordozója bizonyára alkalmatlanná vált a festékréteg megtartására, ezért az 1800-as évek első évtizedeiben a korszak divatos eljárása szerint rantoálták (rentoiler, fr.) azaz a korhadt vászonhordozó szálankénti leválasztását követően teljesen új vászonhordozóra ültették.
A festékréteg hordozója, mint már említettük, a megszokottól eltérő felépítésű. Két vászon különíthető el, egy igen vékony szövésű anyag közvetlenül az alapozásra ragasztva. A második réteg egy vastagabb dublírvászon. Megfigyelésünk szerint ugyanilyen vékony vászonra ültették át Andrea del Sarto1: Mária gyermekével, Szent Sebestyénnel és Szent Rókussal című fatábláról leválasztott művét, mely kép hasonlóan romos állapotban vészelte át a menekítés viszontagságait, lévén szintén az Esterházy gyűjtemény törzsanyaga. Ugyanígy jártak el Canaletto2 két képe esetében is. A tüll szerű vászon ugyanaz, a sárgás, kleisztert és gyantát tartalmazó ragasztó ugyanaz! Minden jel arra mutat, hogy az említett képeket a gyűjteménnyel együtt 1809-ben a napóleoni hadak elől menekítették. Esterházy Miklós összecsomagoltatja és Pestre szállíttatja féltve őrzött kincseit. Hónapokig vesztegel a Dunán a 40 ládába csomagolt képtár. Az 1810-es bécsi béke után visszakerültek a képek a pottendorfi kastélyba - akkor még ott kívánta Miklós a képtárat felállítani. A kiáradt Fischa folyó azonban megrongálta a kastély kertjében kicsomagolásra váró képeket. A víz okozta károkat 1810 március 17-én kezdték kijavítani Franz Ströber, Adam Braun és Jozeph Heideloff bécsi festők, akik a korszak legújabb restaurálástechnikai eljárásait birtokolták ugyan, de a helyreállításkor az átfestés módszerét helyezték előtérbe – és bár mindhárman kiválóan iskolázott festőművészek voltak – eredményét ismerve inkább sikertelenül. Hogy a rantoálást követően  mi minden történt a festmény felületével, azt a restaurátori feltárások hozták napvilágra: többféle, több időben készült tömítés volt elkülöníthető. Anyaguk igen kemény, színük, kiterjedésük különböző, általában fedték az eredetit. A hiányoknál durva átfestések, besötétedett retusok. A kép felülete egyenetlen, kiemelkedésekkel, horpadásokkal, törésekkel tarkított volt.
Az általunk megkezdett restaurálás első szakasza a teljes körű feltárás, tehát minden nem egykori anyag eltávolítása volt, mely művelet a roncsolódott felületeken komoly gondot okozott. Nem volt egyszerű elkülöníteni az eredeti töredékeket a későbbi tömítésektől. Végül is eljutottunk a rantoálást követő állapothoz, megismerhettük azt, ami az eredeti műből fennmaradt. Míg a festmény nagy része apróbb hiányoktól eltekintve épnek volt tekinthető, a jobb oldal esetében mozaikszerű szigetekben elénk táruló romokból kellett kikövetkeztetni az egykori színeket, formákat. Ennek helyreállíthatóságáról vitatkoztunk a legtöbbet. A töredékes állapot megtartását elvetettük, mert a hiányok akadályozták az esztétikai élmény létrejöttét, a kép megértését.  A helyreállítás mellett döntöttünk, a kiegészítés mértékének meghatározása volt a legkritikusabb feladatunk. A gondos építkezés útját választottuk. A szigetek fegyelmezett összekötése, a formák és színek kezelése valóban az alkotó folyamatát idézte fel. Aprólékos, kritikusan fejlesztett retussal egyre közelebb kerültünk a feltételezett eredeti szín- és formavilághoz. A színválasztás, tónusozás, formaképzés nem volt önkényes – ragaszkodtunk minden eredeti kis szigethez, de igyekeztünk összhangot tartani az éppen fennmaradt részekkel - időt és fáradságot nem kímélve. 

Szentkirályi Miklós
festőrestaurátor

Lót és lányai kép restaurálását Bendel Judit, P. Jankó Márta és Szentkirályi Miklós festőrestaurátorok, a vászonhordozó konzerválását Szilágyi Sándor tárgyrestaurátor végezte 2001. - 2002.-ben

A cikk megjelent: 

O.Fidani, Lót és lányai, a kiegészítés határesetei
Restaurátor 2007. III. X-Meditor Lapkiadó, Győr p. 10-11